Tavaly nyáron Horvátországban már tíz centiméternyi közelségbe kerültem egy előételnyi sült fésűskagylóhoz, ám elsőszülött gyermekem az elsőszülöttek rutinjával bekebelezte, mielőtt bárki meg akarta volna kóstolni, szagolni, ki akarta volna tunkolni, egyáltalán: rá akart volna nézni. Most óriási szervezőmunkával és még nagyobb önzéssel gyermekeim társasága nélkül vettem magamhoz öt darab fésűkagylót, ami persze úgy volt, hogy M. elvitt a halpiacra, kikérte a kagylókat (feketét és a fésűt) és nagyvonalúan átengedte a scallopsütés örömét. Ehhez konzultáltam a nála is nagy mennyiségben megtalálható szakácskönyvekkel, ám végül a minimáldesign mellett döntöttünk és kis olajon sütöttem meg, sóval-borssal fűszerezve csupán. Nigel Slater megjegyzi, hogy figyelmesen kell bánni vele, mert a forró olaj kicsaphat (“it may splutter”), hát ki is csapott, de mit nekem az új világoskék garbóm, ha életemben először fésűkagylót süthetek.
(És különben is kijött belőle a folt.) De a legjobb rész még hátravan: a fésűkagyló nem lett gumiszerű és rágós, hanem ruganyos és omlós, vagyis tökéletes! Nem számoltam, dehogyis, csak véletlenül jegyeztem meg, hogy az ötből (ez a csemege meglehetősen borsos árú, egyébként Horvátországban is az volt) három és felet sikerült megennem (mennyei), a fennmaradó másfelet nagylelkűen a társaság többi tagjának engedtem át.
Így érkezett hozzánk öt darab scallop.
Közvetlenül az olajjal való lefröcskölésem után. Garbó beáztatva, kamera olajmentesítve. Fésűkagylók lenyugtatva.
Fésűkagylók a tányéron, minimáltálalásban, fenségesen.
