A középkategóriás (férjem megfogalmazása) zöldborsólevesemről és a nagyon finom, de túl sok újdonságot nem nyújtó tökfőzelékről* nem számolok be, viszont az utóbbi hetekben készült néhány olyan étel, amelyek mellett nem mehetek el szó nélkül.
Először is itt van a phzs által importált kakaóscsiga-gyártási módszer. Évtizedek óta eszem az eredetijét, mégsem jutott soha eszembe a mi csigánkra alkalmazni ezt a felcsavarási és vágási módot. Pedig valóban garantálja, hogy aminek kell, az benn marad, és csak az sül meg, aminek megsülnie kell. Nálunk ezentúl így készül a csiga! Ami immár valami más állat, de hogy mi, arra talán külön névadási pályázatot kéne kiírni.
phzs eredeti posztja, majd fázisképei.
Nagy merészség volt részemről a Ch&V-nál olvasott orzotto ihlető erőként való felhasználása és spárgás változatának elkészítése. Nálunk ugyanis senki nem szereti a rizottót, beleértve e sorok íróját**. De láss csodát, amint a rizottó nem rizottó és a rizs nem rizs, máris átmegy a kényes ízlésűek szűrőjén.
phzs és Ch&V után a következő ételhez Jamie Oliver vidéki sorozata adta az ihletet. Néhány hete délelőttönként ment a dokumentumfilmcsatornán és legkisebb gyermekem társaságában teljes odaadással figyeltük a fejleményeket. A hároméves legnagyobb megkönnyebbülésére két epizódot adtak le egyszerre, így egy teljes órán át bámulhattunk egy nagyon szépen megkomponált sorozatot. JO odaadása és lelkesedése a régi, ám szeméből eltűnt az a pajkos mosoly, ami még meztelen séf korában ott volt, ám ez szerencsére az ételek változatosságát nem befolyásolta. Az epres részben készített felfújtat egyszerűen muszáj volt elkészítenem, csak sajnos nem voltam elég bátor és sok lisztet tettem hozzá (vagy csak éppen nem figyeltem a liszt mennyiségének közlésekor, mert a hároméves figyelme is ingadozott), inkább crumble lett belőle, így is finom lett.
Ha már eper, ki kell térnem a habokra, mint műfajra. Eperhabban eddig is utaztam, és nagy kísértést jelentett Zsófi fehércsokis változata, ám mégis Kicsi Vúét készítettem el, mert abba nem kell nyers tojást tenni. Hát igen, most kiderült, hová tartozom.
Újabban megint kedvem van elzarándokolni a biopiacra. Igen, az maga egy ügy mellett való kiállás és annak minden kényelmetlenségének vállalása. Csak szombaton, csak délig, elég drágán (bár mostanában a rendes piac is meglehetősen hozzádrágult), viszont: ilyenkor tavasszal nagyon szép választék van, nem beszélve a játszótérről, aminek a sarkába legutóbb még kis kávézót is felállítottak néhány asztallal. Komoly zsákmánnyal távozom minden alkalommal, ami egyúttal komoly érvágás a családi kasszán, viszont komoly élményforrás az elkövetkezendő napokban. És spórolni is lehet a biopiacon: a virágoskúti termékeket itt lehet a legkedvezőbb áron beszerezni, mert saját maguk 
árulják. És a mi bodzaszörp-fogyasztásunk mellett ez bizony komoly könnyebbség. A biopiacon kapható pl. a bioboltoknál alacsonyabb áron hidegen sajtolt étolaj (piszkei öko). Férjem gyermekkori kedves emléket fedezett fel az egyik árusnál, csíramálét, én pedig hálásan szedtem össze a virágoskúti zacskózott sóskát és spenótot, ami igen háziasszonybarát kiszerelésben érkezik. Tőlük egyébként annyi mindent vettem, hogy az eladó legény halkan odasúgta: – Csirke nem érdekli? Érdekelt volna, csak valahogy elszállt a pillanat varázsa, míg magamhoz tértem az ájulásból, ugyanis a biocsirke kilója 1600 Ft. Tudom én, hogy nem kerülhet annyiba, mint a gyári, csak hát a realitások, amelyeknél ha már tartunk, elmondom a teljesség kedvéért azt is, hogy végül ily módon nem csirke lett az ebéd, hanem ürülapocka, amelynek ára éppen a biocsirke kétszerese volt. Fő a következetesség! Az ürülapocka a képen látható, lassan sütve, mézes biocéklával és sült fokhagymával.
A sóskás ételeim kiválóan sikerültek, csak a képek kallódtak el valahová a nagy tolongásban. Mondjuk nem nagy kár az egyébként nagyon finom sóskás-ricottás quiche-ről készült fotóért, mert amilyen finom volt, olyan csúf lett nálam. A fotó is, meg a quiche is. A sóskaleves pedig az évad legjobb krémlevese címet nyerte el. Fotó nélkül is.
Kínai ételeket kampányszerűen készítek, leginkább akkor, amikor férjem kínai piac közelében jár és teljesen véletlenszerűen bevásárol. Ilyenkor napokig tofut eszünk és kínai levest, ami így néz ki akkor, ha shiitake is került a véletlenszerű kiválasztásba. Külön felhívom a figyelmet a kínai snidlingre. Nagy ország, nagy snidling? A fennmaradó egy zöldség megnevezésére nem teszek kísérletet, ropogós kínai kelnek keresztelném el. Még annál is ropogósabb.
*Valójában mégsem állom meg szó nélkül ezeket sem: a zöldborsóleves az első volt életemben és pontosan úgy is sikerült, annak ellenére, hogy mamámtól kértem hozza segítséget, mint egy ifjú menyecske. Hiába, valamitől fiatalodni kell… A tökfőzelék nem újdonságával jelentett izgalmat, hanem azzal a felismeréssel, hogy mégis van a magyar konyhában valami nyújtanivaló, ha egy íztelen, vizes és semmirevaló zöldségből ilyen kulináris alkotást lehet kihozni. A főzelékről, mint a magyar gasztronómia kincséről és kitörési pontjáról ír Ch&V a Budai Gourmet fesztivál kapcsán.
**Mielőtt a kedves olvasó dühbe gurul, közlöm, hogy nem szeretem bár a rizottót, de dolgozom rajta. És ugyanígy vagyok az édesköménnyel és a csillagánizzsal. Ezt nevezik gasztronómiai jellemformálásnak. Mivel valahol meg kell húzni a határt, mazsolát soha!
